Második fejezet :D

Egy házaspár volt, mindkettő kék ruhában (gondolom a higiénia miatt...), fehér papucs-szerűségben.
- Emily! - kiálltott fel a nő.
Értetlenül néztem.
Egy öreg orvos lépett be az ajtón, odasietett mellém.
- Szia Emily. Emlékszel bármire is?
- Neem - nyögtem.
- A bulira? A bulira sem? Rám sem???!!! - a nő sírva, könyörögve kérdezősködött.
De nekem csak egy válaszom lehetett.
Nem, semmire sem emlékszem.
- Úristen. - nyögtem. - Nem emlékszem semmire.
- Magukra hagyom önöket. Emlékeztessék őt mindenre. A kóma nem tartott sokáig, az emlékei visszahozhatók.
A nő bólintott, majd miután az orvos elment, leült mellém.
- Én vagyok az anyukád, Emily. Ő pedig Richard, a nevelőapád. Volt egy halloweeni bulid és...és - elcsuklott a hangja. - kómába estél. - Megrándult a vállam.
- Egy borzasztó kedves hölgy jön majd be hozzád. Hamarosan visszajön az emlékezeted, szívem. - fejezte be a mondandóját.
Az arca ismerős volt.
- Mondj még valamit. - motyogtam halkan.
Sóhajtott. - Egy szép házban lakunk, közel az erdőhöz, nagyon szereted a kutyád, Daisy-t. Nagyon hiányzol neki. - Könny szökött a szemébe.
- Daisy ... - hirtelen beugrott.
- Emlékszel???!!! - izgatottan ugrott fel.
- Egy palotapincsi ugye? Mazsinak hívom. - mondtam, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Dr. Gerard, Dr. Gerard!!!! - kirohant a szobából majd néhány perc múlva a dokival tért vissza.
- Úgy tűnik csupán sokk érte. Az emlékezete maximum egy éven belül visszatér, de türelmesnek kell lennie, ne emlegessen semmi rossz dolgot. - elmosolyodott. - ha így folytatja ifjú hölgy mindenre emlékszik majd! - aztán elkomorult. - Mindenre... - sóhajtott, majd kiszaladt a szobából.
- Tudod a hölgy, a nővér, aki benn volt nálad...
Bólogattam.
- Nos az ő neve Virginia. A férje... ööö... igazából még csak jegyesek. Szóval Dr. Gerard és ő...
- Értem. - motyogtam. - nagyon fáradt vagyok. Aludhatnék? - nyomott hangom lefagyasztotta, ezért óvatosan hozzátettem - már emlékszem rád, anya.
Vidáman felállt, majd halkan kisétált a kórteremből.
Valóban, az emlékek a felszínre törnek... csak egy dologra emlékszem, de arra nagyon: anya rohan a kórterembe, majd sikítozva ugrál fel-alá, miközben a főorvos is rohan.
Csipogás, majd egyre halkul, végül teljesen leáll.
Csend után reszkető zokogás, és már nem érzem a talajt a lábam alatt. Betemet a sötétség...