Negyedik fejezet 2/2 :D

Beléptünk a szobájába.Egy vörös, szeplős lány állt előttem.
- Szia Emily. Emlékszel rám? - kérdezte halkan.
- Linea - elmosolyodtam. - hát hogy ne emlékeznék rád?? - megöleltem.
- Beteg vagy? Vagy van valami bajod? - kérdezte miután elengedtem.
- Az orvos szerint nemsokára visszatér az emlékezetem. - mondtam.
- Bárcsak inkább ne térne - sóhajtotta Linn, majd kisietett a szobából.
- Mi van vele? - kérdeztem.
Victoria felhúzta a szemöldökét.
- Fogalmam sincs. Mióta kómában feküdtél, na azóta ilyen.
- De miért? - kérdeztem zavarodottan.
- Senki sem tudja. Pszihológus is beszélt vele, de nincs semmi baja csak... csak nagyon félt. Legalábbis a dili-doki szerint.
Bólintottam, de utána siettem.
- Linn... - suttogtam, mikor megtaláltam Lineát a konyhában. - mi a baj? Ha én vagyok, akk... - megölelt.
- Úgy félek. - mondta, amitől még én magam is megrémültem. Automatikusan a tegnap estére gondoltam. Beleborzongtam még a gondolatába is.
- Mitől félsz? - kérdeztem.
- Semmi, csak féltelek. - egy erőltetett mosoly jelent meg az arcán, majd felsietett a csigalépcsőn.
- Mi a baj? - kérdezte anya. - 5 perc múlva mennünk kell, szívem.
- Semmi. - nyögtem, majd utánaszaladtam. - Oké.
Belépve az ajtón két dühös szempárral találtam szembe magam.
- Mi történt? - kérdeztem értetlenül.
Szóra sem méltattak. Mereven bámulták egymást.
- Mennem kell. Bármiről is van szó, biztosan nem rám tartozik. Attól még, hogy elvesztettem az emlékezetem egy részét, még hülye nem vagyok.
 Szomorúan kullogtam le a lépcsőn, ugyanígy sétáltam a kocsinkhoz.
Anya beült elém, majd ránézett a visszapillantó-tükörbe.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Csupán négy hónapig kómában voltam. Csak ennyi. - a "csak" szót erősen megnyomtam.
Közel fél órás volt az út hazáig.
Az ismerős falak valamit súgtak, csak azt nem, hogy bemenjek.
A szobámra is emlékeztem, bár kicsit máshogy, lehet, hogy anyáék kicsit átalakították.
- El kell mennem. Tárgyalásom lesz. De ha gondolod... - de félbeszakítottam.
- Mint már mondtam, attól még hogy elvesztettem az emlékezetem egy részét, hülye nem vagyok. Pont mint régen, és már megszoktam. - erre elkomorult.
- Elmehetnénk vacsorázni...
- Nem. Csak menj. Majd megvárom apát. - egy szót sem szólt, csak bámult rám.
Könny szökött a szemébe.
- Mondanom kell valamit...

az én szemszögem

Eközben Victoria a szobájában bámulta a padlót, vele szemben síri csöndben ült Linn.
- Sajnálom. - mondta végül Linea, majd kisietett a szobából.
Ahelyett, hogy az egy utcával lejjebb lévő házához sietett volna, egyenesen az erdőbe ment.
Sűrű volt, alig egy méterre lehetett ellátni.
De ő mégis belevetette magát a sűrű aljnövényzetbe...

Eközben Emily a szobájában körbenézve egy furcsa dolgot vett észre. Valami, ami megmagyarázza a ma történteket...

Emily szemszöge.

Kicsit ki voltam akadva mindenkin, aggódtam, meg féltem. Kicsit olyan volt, mint, amikor egy  horrorfilmet nézel és téged is elfog a félelem. Mert valahogy átérzed a szereplő helyzetét.
De most a rossz érzés egész este nyugtalanított.
Aludni készültem, akkor megszólalt a csengő.
Az ajtóhoz érve egy magas férfit pillantottam meg az ajtó kis lyukán.
Kinyitottam, majd ránéztem. Egy hölgy állt mellette, jóval alacsonyabb volt és ismertem is őt.
- Emily, kérlek vegyél egy mély levegőt. Egy nagyon rossz hírt kell közölnöm veled. Be kell jönnöd a kapitányságba amíg édesanyád oda nem ér.
- Emily, édesapád meghalt. - mondta a magas pasas.
Lefagytam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy néz ki, de még arra sem emlékeztem.
Könny szökött a szemembe.
Úgy halt meg, hogy nem emlékeztem rá.... És már nem beszélhetek vele többet...
- Figyelj, ha akarsz beszélni róla... - de félbeszakítottam.
- Akarok-e beszélni róla??? - kérdeztem hisztérikusan Lynne felé fordulva. - Francot akarok róla beszélni!!! Most jelentette be, hogy meghalt apa. Maga egy idegen... vagy mégsem???!!! Az előző életemben lehet, hogy jóban voltunk. Lehet, hogy emlékeznem kéne rá. De még apára sem emlékeztem. És tudja mit? Nincs szükségem magára sem az idióta pszihológusra, aki úgy néz ki mint a Notre Dame-i toronyőr!!! És NEM kell kocsival elvinnie. Majd hívok taxit. - mondtam, majd sírva kirohantam az utcára. Két utcányira álltam meg, ahol felhívtam egy taxit. Mindenhová ki volt plakátolva a taxi telefonszáma, alatta egy jóval kissebb A4-es papír méretű darab.
Kíváncsian néztem a kis papírt, miközben egyre közelebb sétáltam felé. Egy lány arca volt rányomtatva. Az én arcom...