Negyedik fejezet 1/2

-Emily Higgs

Hátranéztem, de senki sem volt ott. Viszont mikor visszanéztem ott állt az ágyam mellett valaki.
Nagyon ismerős valaki.
Sikítottam, amilyen hangosan csak tudtam, de mintha senki sem hallotta volna.
Beszaladtam a nővérek szobájába. Üres volt, legalábbis azt hittem.
Mindenütt vér, az egyik éjjeli lámpa égett, a másik ripityára tört.
És mindhárman ott feküdtek. Vérbe fagyva, bár Virginia is ott feküdt... a nyakán lévő sebből folyt a vér.
- Jézusom még él!!! - odarohantam hozzá és a lelógó fejét egy párnára fektettem.
Megérintettem a nyakát. Gyenge volt a pulzusa és én nem vagyok orvos.
Felkaptam a kezeim közé, majd futottam a lépcsőhöz.
Az ajtó nehézkesen, de kinyílt.
Rohantam a lépcsőn a sürgősségi felé. Igen, oda ahonnét az előbb megfutamodtam.
Bevágtam az ajtót és kiabálni kezdtem.
- Segítség! - egy orvos rohant ki. Először nem láttam az arcát, de egy perc múlva már át is vette tőlem a feleségét. Vagyis a barátnőjét.
- Jézusom mi történt????!!! - egy hordágyra fektette, majd megnyomott egy kis szerkezetet.
Gondolom jelzett a többieknek.
- Valaki megölt mindenkit odafenn - mondtam sírva. - a többi nővér meghalt...
Úgy tett, mintha nem figyelne, pedig valamit láttam a szemében. Gyűlöletet.
- El kell menned innen. Ma reggel akartam elmondani, hogy lelkileg és fizikailag is rendben vagy. Járnod kell folyamatosan pszihológushoz, de egyébként rendben vagy. - mondta, majd kitolt a teremből.
A kék székeken ültem jónéhány órán keresztül.
Az orvosok ki-be szaladgáltak, de Virginia egész végig benn volt.
Reggel volt, fáradt voltam és féltem. A rendőrség is megérkzett eközben, egy kedvesnek tűnő nő felém vette az irányt.
- Gyere be a kapitányságra. Mondd el szépen mi történt.
Amikor a rendőr-autó felé vettem az irányt megpillantottam anyát. Mostmár teljesen biztos voltam benne. Emlékeztem évekkel ezelőttre, de arra nem, hogy mi történt négy hónapja. Csak az arcra, de arra mindennél élénkebben.
- Már megint ő? - hallottam a suttogást a rendőrök között.
- Hallottam mi történt. - mondta anya. - lesz egy kis megbeszélnivalónk szivem.

Amikor elértük a kapitányságot, egy eldugott kis kihallgatóterembe mentünk.
Lazán kezeltek, nem úgy mint egy bűnözőt, mégis úgy éreztem valamit elhallgatnak előlem. Nem valamit, jó sok mindent. Vagy csak én nem emlékeztem semmire. Valószínű, hogy mindkettő.
Leültem a nővel szemben. Mikor a kezem az asztalra tettem, az felnyikorgott. Mindenki kihúzta magát.
- A történelem megismétlődik, Emily? - kérdezte gúnyosan a nő. - Egyébként a nevem Lynne. Bár ezt biztosan tudod.
- Elvesztette az emlékezetét! - szólt közbe anya. - ne merjen vádaskodni.
- Igaz ez George? - kérdezte az anya mellett álló férfitól.
- Igaz Lynne. Hagyd őt kérlek.
- Oké, menjenek ki. - mondta, miközben anyáék elhagyták a tömör vas-szobát. - Akkor hát meséld csak el mi is történt. Hogyhogy te túlélted? - kérdezte jóval halkabban.
- Nem tudtam aludni. Felálltam és szétnéztem a kórházban...
- Hol ott ezt nem lehet! - vágott közbe.
- Ha nem megyek el onnét, akkor nem lenne kit kihallgatni...
Lynne bólintott.
- Valóban. Folytasd, kérlek.
- Egészen a sürgősségiig mentem, amikor hangokat hallottam. Megijedtem és visszaszaladtam. Amikor a szobám ajtajánál voltam, valakit megláttam az ágyam mellett állni. Megrémültem és sikítottam, de senki sem hallott. Berohantam a nővérekhez, de akkor már késő volt. Mindannyian meghaltak.
- Nem tudod hogyan haltak meg?
- Nem.
- Ki állt az ágyad mellett?
- Egy férfi.
- Emlékszel-e az arcára.
- A saját anyámra sem emlékeztem!
- Oké, akkor nem érezted, hogy láttad már??? - kérdezte türelmesen.
- Oké, sajnálom. Nem nem hiszem, hogy láttam volna.
- Akkor elmehetsz. Majd lehet, hogy még értesítünk.
Bólintottam, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Emily! - kiáltott utánam. A hangján még mindig érződött a gúny.
Háttal álltam neki. Füleltem mit mond.
- Tudod ki tette? - kérdezte ugyanazon a hangszínen.
- Nem. - hazudtam. - de brutálisan tette, az biztos.
Ránéztem, ő elégedetten konstantálta, hogy brutál hülye vagyok, még a nevemre sem emlékszem.
Oké, hagytam rá. Elmosolyodtam, majd kisiettem az épületből.
Anya ott várt, mellette a férfival - George. Javítottam ki magam.
- Szia Emily. Minden rendben? - kérdezte.
Bólintottam, majd beszálltam a kocsiba.
- Ő George, a bátyám. Van két lánya. Meglátogatjuk őket, persze csak ha nem bánod. Már nagyon várnak. A nagyobbik a ba... - de George félbeszakította.
- Hagyd, hogy emlékezzen. - mondta, majd a kezembe adta Daisy-t. Ő volt az egyetlen, akit nem kellett bemutatni. Ezt az arcot, az aranybarna szemeit, tele szeretettel képtelenség elfelejteni.
- Daisy. - mondtam mosolyogva, miközben hagytam, hogy össze-vissza nyalja az arcom. Borzasztó boldog volt, hogy újra láthat. Ez fordítva is igaz volt, bár görcsbe szorult a gyomrom, amikor Lynnére gondoltam.
Az a nő nem bízza a véletlenre.
Egy szép ház előtt álltunk meg, az ablakaiban egy mézszőke hajú kislány állt és mosolygott.
- Ő Li... - George rácsapott a kezére.
- Szerintem emlékszik.
- Na.. - sóhajtott anya, majd kiszállt. Követtem én is.
Furcsa deja-vu érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy már jártam itt és ismerem azt a lányt. Van egy nővére, aki a legjobb barátnőm. A nevük Liz és Victoria. Ebben biztos vagyok. De hogyhogy George-ra nem emlékszem?

Felsiettem a lépcsőn és beléptem az ajtón.
- Emily!!!! - sikította Victoria. - Úristen!!!! Emlékszel rám??? Annyira hiányzol már mindenkinek!!!
Csak álltam és vártam, hogy engedjen a szorító ölelése.
- Igen, azt hiszem. - mondtam bizonytalanul.
Eleresztett.
- Nem is. - mondta lebiggyesztett szájjal.
- Dehogynem Vicky. - mondtam.
Erre elmosolyodott.
- Gyere a szobámba. Mutatok valamit. - mondta, majd intett, hogy kövessem.
Egy csigalépcsőn mentünk felfelé, a lépcső tetején egy ajtó állt. Rózsaszín volt, egyszínű.
- Itt volt egy kiírás, nem? - kérdeztem zavardottan.
- Dedede!! - mondta - csak anya kiborult tőle ezért le kellett szednem mialatt te... - elkomorult. - van egy kis meglepetésem...